Érdekes dolgok a címkék. Akarva-akaratlanul életünk során magunkat és másokat is folyamatosan címkékkel illetünk, beskatulyázunk, hogy átláthatóbbnak, rendszerezettebbnek tűnjön a világ. Kezdődik a születésünknél, amikor azonnal lány vagy fiú kategóriába kerülünk, aztán az évek során aggatjuk magunkra, vagy mások aggatják ránk a további címkéket: jó tanuló, sportoló, álmodozó, kreatív, lusta, kíváncsi, szenvedélyes, makacs, hallgatag, kedves, stb.
A bemutatkozásoknál mindig kicsit tanácstalan voltam, hogy éppen milyen címkéket válasszak a nevem mellé: a foglalkozásom határozzon meg? Vagy amilyennek én látom magam? És miért mondjam el ezeket én előre, miért ne hagyjam meg a lehetőséget a másik félnek, hogy megismerjen és ő maga döntse el, hogy milyennek tart?
Aztán kb 1 évvel ezelőtt megszületett a kisfiam, és azóta az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb címkém, hogy anya lettem, anya vagyok.
Manapság boldog-boldogtalan dobálózik az “ősanya” és “szaranya” kifejezésekkel és ez különösen azért zavar, mert mindkettőhöz negatív értelmet, kritikát társítanak és ezzel a másik nőt anyai minőségében minősítik, szólják le, és ezzel nem értek egyet. Engem kifejezetten öröm és jó érzések töltenek el az ősanya jelző hallatán, ugyanis mi ősibb, mint az, hogy egy anya szívből szereti a gyerekét és gondoskodik róla, hogy kiegyensúlyozott, boldog ember lehessen? Ez ösztönösen van belénk kódolva az idők kezdete óta, hogy az utódainkat óvjuk, védjük, szeressük, és ez számomra az anyaság legalapvetőbb lényege, így rosszul esik, hogy ezt miért illetik ma sokan a gunyoros “ősanya” jelzővel. Mert attól, hogy egy anya (vagy apa, szülőpáros) hordoz, mosipelusozik, BLW-zik, együttalszik, kötődően-válaszkészen neveli a gyerekét miért kell leszólni, minősíteni? A gyereknevelésnél ütközik ki legjobban, hogy mindenki másképp csinálja, másképp gondolja, hogy a legjobbat teszi a gyerekének, és szükség lenne nagyobb fokú toleranciára, hogy elfogadjuk, “Rendben, Te így csinálod, én nem, és attól még, hogy nem értek veled egyet, attól nem szólok bele, nem kritizállak, mert ez a Te dolgod.”
Az pedig, hogy azt súlykolja a média, hogy anyaként illesd magadat “szaranyának” ha valamit nem úgy csinálsz, ahogy elvileg azt kellene, ebbe most nem is megyek bele, lesz majd valószínűleg egy külön poszt róla.
Én büszkén vallom magam ősanyának, és nem azért mert hordozok vagy együtt alszunk a kisfiammal, hanem mert számomra az ősanyaság az a minőség, hogy felvállalom, hogy egy másik lényért felelősséggel tartozom, őt óvom és védem és szeretem és támogatom, segítem ameddig igényli a felnőtté válásának útján. Az ősanyaság nem azt jelenti, hogy teljesen feloldódok az anyaságban és a gyerekem nélkül nem létezek, nem tudok örülni, ellenni. Pont azért, hogy a legteljesebben tudjam élvezni a kisfiammal töltött időt szükséges, hogy önmagam is tudjak lenni, külön programokra mehessek (ami lehet akár csak félórás magányos séta (vagy bevásárlás), vagy egy 2-3 órás horgolós workshop, vagy színház), és feltöltődve tudjak visszatérni hozzá.
Leave a Reply